2.fejezet

Reggel az órámra keltem. Nagyot ásítottam, majd kivonszoltam magam a fürdőszobába. Megtöröltem az arcom és fogat mostam. Jó kis ébresztő. Vissza slattyogtam, majd kivettem egy szürke U kivágású pólót, alá felvettem egy fehér toppot, majd egy kék farmer gatyát is felhúztam. Felvettem a fehér saru cipőmet, aztán bepakoltam. Nem szoktam sminkelni, max annyit, hogy kihúzom a szemem feketével, de ma még ahhoz se volt kedvem. Anyu nyakláncát nem vettem le, csak egy ahhoz hasonló fülbit tettem a fülembe. Miután a kócos loboncomat átfésültem, le mentem a konyhába ahol két dilis tesóm már megint nagyban vitatkozott valamin.
- Hidd el ez tök új eset! - bökött a tévére Stefan.
- Nem, két héttel ezelőtt is volt egy ilyen állatos baleset. - vitatkozott vele Damon.
- Nem volt.
- De.
- Nem!
- De!
- Nem!
- De!
Ide-oda kapkodtam a fejem miközben tovább játszották a nem-de csatájukat.
- Nem!
- De!
- Nem!
- De!
- Mindig egyel több nem, mint de! - nyújtotta ki a nyelvét Stefan Damonra.
- Mindig kettővel több de, mint nem! - vágott vissza Damon.
- Akkor is egyel több a nem. - gonoszkodott Stefan.
- Nem igaz!
- De!
- Nem!
- De!
- Fiúk! Fiúk elég legyen! - léptem be a konyhába. - Komolyan mintha két óvódással laknék együtt.
- Jó reggelt Bonnie! - hajolt meg előttem Damon és röhögött. - Mit adhatok az óvó néninek?
- Oh te kis humor herold. - grimaszoltam neki, aztán töltöttem egy pohár kávét és öntöttem bele tejet. Szépen lassan elkezdtem kortyolgatni.
- Kérlek ne sérts meg! - nyávogott Damon, majd elkezdett végig piruettezni a konyhán.
- Te nem vagy normális! - nevettem fennhangon.
- Miért, volt ő valamikor is az? - jött a kérdés Stefantól, mire Damon jól kigáncsolta és elkezdtek a földön tekergőzni.
- Hé, fiúk!
- Legyél pom-pom lány. - gúnyolódott Damon, miközben felkecmergett aztán átrohantak Stefannal a nappaliba én meg követtem őket.
Stefan ráugrott Damonra, de ő egy ügyes félreállással elintézte, hogy Stefan a fotelt ölelje körbe helyette.
A fiatalabbik bátyám azonnal felkecmergett, és most már ügyesebben közelítette meg Damon-t. Négykézlábra ereszkedett és úgy ment oda hozzá, majd lerántotta a földre. A kávézó asztal vészesen megbillent mellettük.
- Oké! Egy-két há-és négy, az asztaltól most gyorsan elmész! - pom-pomoztam nekik, mire mindketten felnéztek és elkezdtek szakadni a röhögéstől.
- Mi az? Annyira nem voltam rossz. - néztem rájuk durcásan.
- Persze...- Damon odaugrott hozzám és lerántott a kanapéra.
- Gonosz! - ugrottam rá a nyakára és elkezdtem csapkodni a fejét.
- Nézd már, hogy erősködik a mi kishúgunk. - gúnyolódott rajtam Stefan. - Na szállj le szépen szegény öreg bátyádról és induljunk a suliba.
- Legyetek jók, nehogy intővel gyertek haza, mert kaptok! - ütögette meg a kezét Damon, búcsúzóul még jól megszorongatott, majd én és Stefan kisétáltunk a kocsihoz.
Egyébként a kocsi egy fekete Mercedes Benz. Mindkét bátyám odavan az autókért, így evidens volt, hogy egy gyorsat akartak megszerezni, ezzel egész jól lehet repeszteni. Csak az, az egy baj van vele, hogy engem nem hagynak vezetni. Rém bosszantó. Kirajzolódott a suli épülete, ahogy beálltunk a parkolóba. Most korábban érkeztünk meg a szokottnál. Általában becsöngetés előtt pár perccel érünk ide, ma meg vagy fél órával hamarabb. Kiszálltam a kocsiból és a szemem megakadt egy csókolózó párocskán. A fiúnak méz szőke haja volt és izmos testalkata, villám csapásként jutott el az agyamig, hogy az ott a barátom. A pasim akivel két hónapja járok illetve most mát jártam, Jason Santiago, aki a suli legjobb focistája.
- Mi a baj? - állt meg mellettem Stefan, aztán követte a pillantásomat és neki is leesett a tantusz. - Megölöm.
Lassan jutott el a tudatomig amit mondott, de akkor utána rohantam.
- Kérlek hagyd!
- Nem, ennek a mocsoknak meg kell kapnia ami jár.
Stefan agya totál elborult, láttam rajta, hogy nem fogom tudni megállítani. Nem fog rám hallgatni, nagyon lobbanékony és nem tud magán uralkodni.
- Hé, te szemét. Tudtommal a húgommal jársz! - megfordította Jason-t és bemosott neki egyet. Jason visszaütött, elkezdtek verekedni. Rossz volt látni, hogy Stefan ilyen, ritkán húzza fel ennyire az agyát.
- Fiúk hagyjátok abba! - kiáltottam, de hiába. Tudtam, hogy nem fognak rám hallgatni, de hát próbálkozni szabad. - Elég legyen!
Stefan leteperte a földre Jason-t és ráült, majd úgy ütötte tovább. Odafutottam és megfogtam az alkarját.
- Elég, kész, vége volt! Hagyd abba! - kérlelően ránéztem, vérzett a szája széle. Jason már az eszméleténél se volt. Felállt, majd a kezébe nyomtam egy zsepit, megtörölte a száját és elindult a suli épülete felé.
- Várj már! - megint utána futottam. - Szerinted ezzel minden el van intézve?
- Miért, szerinted hagynom kellett volna, hogy az a szemét csak úgy megcsaljon téged?! - kérdezett vissza dühvel a hangjában.
- Akkor se kéne agyonverni másokat!
- Ha nem lett volna ennyire puhány kibírja. Órák után találkozunk. - megfordult és elindult a suli tornaterme felé, mivel ma tesi az első órája.
Otthagyott egymagamban. Csak bambán bámultam utána, nem értem mire volt ez jó? Szerinte ez változtat azon a tényen, hogy megcsaltak? Miért jó mindig ilyen agresszívnak lenni? Felsóhajtottam. Testvérek ki érti őket... Elmentem a szekrényemig és előszedtem a történelem felszerelést, majd beültem a teremben a sarokba.

1.fejezet

2010.04.29.

Kedves naplóm, avagy Dear Diaries!

A nevem Bonnie, Bonnie Benett. 17 éves vagyok és egy különleges kisvárosban élek a neve Mystic Falls. Ez a hely igazán lenyűgöző és még annál is több. Imádom. Két testvéremmel élek itt. A szüleink repülőgép balesetben haltak meg kerek hat éve. A testvéreim alatt két bátyót értek. Stefan és Damon Benett, a két idióta, vadbarom akiken legtöbbször csak nevetni szoktam. Imádom őket, ha nem lettek volna nem tudtam volna átvészelni a szüleink halála után keletkezett űrt. Persze nekik is felkellet dolgozni, de nekik valamiért könnyebben ment, mint nekem. Amúgy úgy igazából csak a féltestvéreim, mivel én más apától származom, de őt sosem láttam és nem is akarom. Amikor anyu élt akkor se mesélt róla, nem is akartam. Elég volt nekem egy apa, akit úgy szerettem mintha az igazi lett volna.

Felsóhajtottam és becsuktam a naplót. Kerek hat éve. Olyan furcsa érzés...Eldugtam az egyik festmény mögé a füzetet, majd elfújtam, a nem rég meggyújtott fekete és fehér gyertyát. Tudom jobb helyre kerültek és most onnan figyelnek, de akkor is fáj. Ezen a napon mindig mélabús vagyok. 04.29. úgy zakatol az agyamban, mintha soha nem felejthetném el. Mondjuk sosem fogom, ez volt az a nap amikor rájöttem, hogy az élet még sem tejszínhabos csokis süti, eperrel a tetején.
-Bonnie, gyere már! - hallatszott a két emeletes házunk alsó szintjéről Stefan hangja.
-Máris! - kiáltottam vissza. Átfésültem a hajam és feltettem anyu régi medálját. Ez egy ezüst nyaklánc kék topázzal a közepén.
Nagyon szeretem, főleg mivel mindenhez megy, így mindig magamnál tudhatom anyu egy kis részét.
Lesétáltam a lépcsőn, az ajtónál álltak szintén feketébe öltözve Damon és Stefan. Szomorúan rám néztek, majd szó nélkül beültünk a kocsiba és Damon kihajtott a temetőhöz.
Csak mi hárman élünk együtt. Van egy nagymamánk Dalia, de őt ritkán látogatjuk meg, állandóan azt hajtogatja, hogy boszorkány vagyok és különleges képességeim vannak. Kicsit zizzent, így Damonék nem szeretik, ha ott vagyok. Ő nem messze lakik Mystic Falls egyik elhagyott részén. Damon már 25 éves, így anyuék halála után ő lett a család fenn tartó. Stefan 19, csak két évvel idősebb nálam. Még ő is suliba jár. Néha mit ne mondjak eléggé kiábrándító, hogy a bátyáddal kell suliba menned. Persze szeretem Stefant meg minden, csak eléggé zavaró, ha mindig ott van, hogy megvédjen. Damon nem dolgozik, inkább csak úgy van. Anyuék hatalmas vagyont hagytak maguk után, így a pénzzel nem kell foglalkoznunk. Szerencsére ez nem szerepel a gondjaink között.
Megérkeztünk a temetőhöz, Damon leparkolt. Kiszálltunk a kocsiból és elsétáltunk anyuék sírjához. A tősgyökeres családoknál kaptak helyet, mivel a Bennettek is Mystic Falls alapítói vagy mi. Megálltunk a sírkő előtt és a szemem könnybe lábadt ahogy elolvastam a sír feliratot.

,,Itt nyugszik Edward és Elizabeth Bennett.
Meghalt 2004. 04. 29.
Az élet egy apró örömlángja is kihalt az ő haláluk napján."

Stefan kezét éreztem magamon ahogy átkarolt. Jó, hogy megtette, megnyugtatott. Mindig megnyugtat, nem tudom, hogy csinálja, de neki sikerül. Damon letette a fehér rózsát amit hoztunk. Ez volt anyu kedvence. Utána visszaállt és még néztük a sírt egy darabig, majd visszamentünk a kocsihoz és beültünk. Damon hazavezetett, ezzel megvolt ez is.
-Húgi jól vagy? - fordult hátra aggodalmasan Stefan, mert látta rajtam, hogy még könnyezik a szemem.
-Persze, csak tudod...-halványan elmosolyodtam.
-Még mindig fáj. - fejezte be helyettem a mondatot Damon, és ő a visszapillantó tükörből nézett rám aggodalmasan.
-Hé, fiúk elég legyen! Jól vagyok! - nevettem, csak hagyják már abba ezt a hülye nézést. Megálltunk a ház előtt, kiszálltam és felvánszorogtam a szobámba.
-Nem kérsz vacsit? - kiáltotta utánam Damon.
-Kösz nem. - adtam meg neki a választ. Késő volt, gyorsan lezuhanyoztam és bebújtam a jó meleg takaró alá.