5. fejezet

2010.05.01.

Kedves Naplóm!

Már egy jó ideje itthon ülök. A mai sulis nap egész érdekesen telt. Vagy inkább furcsábban, mint a tegnapi. Nate-et ma nem is láttam, szerintem nem jött iskolába, nem tudom hol lehet. Kicsit fura, hogy rögtön az elején lóg. Na, de végül is mindegy, nem tartozik elszámolással nekem. Stefant ma behívta az igazgató, Jason apja panaszt emelt rá a fia megverése miatt. Stefan mondjuk jó magasról leszarja, azt mondta szerinte a polgármester (igen Jason apja Mystic Falls polgármestere) csak azért van kiborulva ennyire, mert lealázta a fiát. Én nem szólok bele, amíg Stefant nem rúgják ki a suliból addig nincs olyan nagy gáz. Damon nem volt itthon amikor megjöttünk. Azt írta egy cetlire, hogy elmegy találkozik Kate-el. Az, az egy baj van, hogy most már este fél nyolc és ő sehol. Kezdek aggódni érte. Persze felnőtt férfi azt csinál amit akar, de mégis csak a bátyám, genetikailag kódolt, hogy figyelek rá. Istenem fáj minden tagom, péntekenként szurkoló csapat edzés van. Majd leszakad a lábam, nagyon gáz. Anna a csapatkapitány és míg minden másból viccet űz, ebben nem ismer tréfát. Hihetetlen mennyire komolyan veszi a hajrázást, kicsit bosszantó, de hát az embereket a hibáikkal kell elfogadnunk és szeretnünk. Még mindig rágódok a tegnapi eső varázsomon, persze továbbra se hiszek a természet feletti dolgokban, de akkor is, ez már túl nagy véletlen.

- Na szép még a végén elhiszem nagyi hülyeségeit. - motyogtam halkan.
Összecsuktam a naplót és visszadugtam a helyére a festmény mögé. Kimentem a szobámból, le a nappaliba ahol Stefan a tévé előtt ült.
- Damon nem jött meg? - kérdeztem, de tudtam a választ, az arca feszült volt és talán bosszús vagy szomorú, azt nem tudtam eldönteni.
Leültem mellé a kanapéra és néztem vele a sport híradót. Nem szólt, én se szóltam. Az idő gyorsan menetelt még így is, mire vége lett a híradásnak már fél kilenc volt. Damon még mindig sehol.
- Próbáltad hívni? - kérdeztem megtörve a csendet.
- Persze, hogy próbáltam hívni, a mobilját itthon hagyta.
- Klassz. - egy idegbeteg testvérrel nehéz ellenni. - Megyek lefürdök.
Bementem a fürdőszobába és lezuhanyoztam. Kimásztam a kádból, de nagy csörömpölést hallottam.
- Basszus! - motyogtam. Anyu régi delfines porcelánját vertem le, amit nagyon, de nagyon imádott. - Fenébe.
Kezembe fogtam a törött darabokat és csak néztem, az idegesítő hang a fejemben amit eddig sikerült elnyomnom azt kántálta, hogy ,,boszorkány vagy próbáld meg összerakni az erőddel". Persze csakis... nem tudom mi ez a hang ott belül, de kezdek megőrülni tőle. ,,Egy próbát megér" - mondta továbbra is. Jó csak, hogy végre befogd. Gondoltam magamban és a hülye hangocska elhallgatott. Visszaraktam a földre a törött porcelán darabokat. Hátraléptem és behunytam a szemem, csak arra gondoltam, hogy újra forrjon össze, legyen olyan mint régen volt, hibátlan és tökéletes. Halk zörgés hallatszott, mire kinyitottam a szemem a delfin újra tökéletes volt.
- Mi a...nem ez lehetetlen. - döbbenten emeltem fel és néztem, sehol egy karcolás, mintha mi se történt volna. Nem, én nem hiszek az ilyenekben, nincsenek természetfeletti dolgok, ez lehetetlen, biztos csak a képzeletem játszik velem. Próbáltam győzködni magam, de akárhányszor dörzsöltem meg a szemem, akárhányszor nyitottam ki újra a delfin tökéletes volt.
Fejemet rázva öltöztem át a pizsimbe, felmentem a szobámba és továbbra is hitetlenkedve lefeküdtem az ágyamba. Ez nem történhetett meg, nem és kész. ,,Fogadd már el, hogy mi vagy" - jelent meg újra a hang. Takarodj ki a fejemből!
Legszívesebben ordítottam volna, hogy tűnjön el, de olyan hülye is csak én lehetek, hogy saját magammal üvöltözök. Elővettem egy könyvet és olvastam. Lassan álomba szenderültem a könyv felett.

- Bumm!

Egy hatalmas csattanásra ébredtem, ránéztem az éjjeliszekrényemen álló órára, hajnali egy körül volt. Kimásztam az ágyból és felkaptam magamra a köntösöm, meg felvettem egy papucsot. Lerohantam az előszobába a bejárati ajtóhoz, elhúztam a láncot és kinyitottam a zárat. Damon esett be az ajtón.
- Úristen mi történt veled? - kérdeztem aggódva, de nem kellett sokáig tanakodnom, bátyámból áradó alkohol szag hamar ráébresztett arra, hogy mi baja. Damon átesett a küszöbön, be az előszobába.
- Gyere, felsegítelek. - próbáltam felhúzni de jóval nehezebb, mint én. - Maradj itt mindjárt jövök.
Felrohantam Stefan szobájába és felébresztettem, gyorsan vázoltam neki a helyzetet és segített fel cipelni Damon-t a szobájába.
- Komolyan mondom, mint egy szeszkazán. - jegyezte meg undorodva Stefan.
- Többet ivott a kelleténél. Figyelj köszi, most már boldogulok én is. Menj vissza aludni.
- Rendben, jó éjt. - megölelt és visszament a szobájába.
- Jaj Damon minek kellett ennyit innod? - kérdeztem morogva bátyámtól.
Válaszként horkantott egyet, és tovább hortyogott.
- Remek, gyere te nagyfiú szépen átöltözünk.
Lerángattam róla a pólót, de meg is bántam. Megijedtem, visszahőköltem, Damon testét harapás nyomok borították. De olyan rendes emberi fogak nyoma, mintha...mintha valaki evett volna belőle. Összerándultam a gondolatra, feladtam Damon-ra a pizsama felsőjét és levettem lábáról még a cipőt. Betakartam, majd az éjjeliszekrényére készítettem egy nagy pohár vizet. Szomjas lesz, ha felébred. Visszamentem a szobámba. Én is lefeküdtem, de még sokáig nem jött álom a szememre, csak forgolódtam, újra és újra megjelent a szemem előtt Damon felsőteste. Amikor végre sikerült elaludnom akkor megint az, az álom jelent meg, a tökéletes kör alakú tisztásról, a férfi fájdalmas arcáról. Most közelebb léptem be az egyik fa mögé úgy néztem, megpróbáltam végre meglátni a férfi gyilkosát. Csak egy hosszú barnás vöröses hajat láttam. A gyilkos megint felém fordult, de az arca nem látszott, elindult felém, futottam, majd hirtelen neki ütköztem valaminek és felsikítottam.